|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 51 találat | lapozás: 1-30 | 31-51 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kupán Árpád 2012. március 26.Partiumi Honismereti TalálkozóSzombaton szervezték Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, amit a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság közgyűlése zárt. A Társaság 2012-es kutatási programja a Partium és a Bánság egyházi műemlékeire, valamint nagy személyiségeink emlékezetére összpontosít. Az eseményen Aradról részt vett Berecz Gábor, Nagy István, Olasz Angéla Puskel Péter és Ujj János. Péter I. Zoltán a nagyváradi vár királyszobrairól, Kupán Árpád az utolsó békebeli nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról, Kiss Kálmán a túrterebesi műemlék templomokról, Nagy István Klebelsberg Kunóról, Wanek Ferenc Péchi Antalról és a Selmecbányai Bányászati Akadémiáról, Pásztai Ottó Dr. Károly Irén Józsefről, míg Kovács Rozália az érmihályfalvi református templomról tartott előadást. Nagy István Nyugati Jelen (Arad) 2012. május 6.A magyar emlékhelyek őrangyalaDukrét Géza Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében című kötetét mutatták be szombaton délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban. Nem volt hiány érdeklődőkben a szombat délutáni kötetbemutatón, a Lorántffy Központ előadótermében nagy számban jelentek meg a váradiak, hogy elsőkézből ismerkedjenek meg Dukrét Géza legújabb kötetével, az Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében című kiadvánnyal, melyet a szerző jelenlétében mutatott be Kupán Árpád történész és Péteri I. Zoltán helytörténész. Kupán Árpád elöljáróban elmondta, hogy a most megjelentetett kötet segít megőrizni identitásunkat, magyarságunkat, majd Péter I. Zoltán, a Bihari Napló egykori munkatársa ismertette a kötetet. Többek között elmondta: „Hatalmas munkát végzett Dukrét Géza azzal, hogy végigjárta, lefényképezte, lejegyezte az emléktáblák, emlékművek szövegét, kiegészítette történetükkel, a felavatási eseményekkel.” A méltató kiemelte, hogy nem ez az első ilyen jellegű vállalkozása Dukrét Gézának. Eddig két hasonló kötetet adott ki 2004-ben, illetve 2007-ben. Az azóta eltelt idő óta több mint 50 újabb emlékművet lepleztek le, ami időszerűvé tette egy újabb kiadvány megjelentetését. Péter I. Zoltán a továbbiakban elmondta: „Ebbe a harmadik kötetbeDukrét Géza belefoglalta az előző két kötetben közölt emlékműveket, emléktáblákat is. A szerző összesen 80 településen leltározta fel az emlékhelyeket. Az egyes műalkotások ismertetése a következő szempontok alapján történt: elnevezése, hol található, felirata, méretei, anyaga, díszítő elemei, alkotója, megrendelője, előtörténete, ki állította fel, mikor és milyen alkalomból, kik vettek részt a felavatáson, illetve az avatás mozzanatai. A kevésbé ismert személyiségek esetében a szerzőnek arra is volt gondja, hogy röviden bemutassa őket az olvasónak.” Öntudatra ébredés Péter I. Zoltán kiemelte, hogy az utóbbi két évtized alatt a települések öntudatra ébredt lakói több emlékhelyet létesítettek, mint az előző 100 év alatt. De ezt a munkát folytatni kell, hiszen még így is sok település maradt, ahol nem írták össze a világháborúban elesettek neveit, így nem is állíthattak számukra emlékművet, nem vették számba jeles szülötteiket, nem állítottak emléket számukra, illetve az erre érdemes jelentős helyi események számára. Végezetül a szerzőnek a könyv előszavában leírt gondolatait idézte: „elengedhetetlenül szükséges, hogy megismerjük, s megvédjük történelmi örökségünk e szeletét. Ezen keresztül megismerkedhetünk az egyes települések történelmi, kulturális eseményeivel, nagy szülötteivel, a kulturális, politikai és tudományos életben játszott szerepükkel, illetve e települések hőseivel, áldozataival a történelem különböző időszakaiból. Más szóval megismerhetjük gyökereinket, melyeknek emléket állított az utókor. Ezeket védeni és ápolni kell, hiszen mind hozzájárulnak nemzeti tudatunk erősítéséhez.” Egy élet munkája Az ismertetés után rövid beszélgetés következett a méltató és a szerző között. Péter I. Zoltán kérdéseire válaszolva Dukrét Géza megemlítette azt, hogy az emlékhelyeket a helyi polgármesterek és papok, lelkipásztorok segítségével térképezte fel, de nagy segítségére voltak a sajtóban megjelent írások is. Elmondása szerint olyan emlékhelyet is felfedezett, amelyről a sajtóban egyetlen híradás sem jelent meg. Elárulta, hogy 22 emléktáblát a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság állíttatott, de volt olyan magánszemély is, aki saját pénzéből állított emlékművet, és még bírságot is fizetett, mert a hatóságok megbüntették. Megtudtuk, hogy több mint húsz településen nincs egyetlen emlékhely sem. A beszélgetés után Biró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere méltatta meleg szavakkal Dukrét Gézát, majd feltette neki a kérdést: „hogyan kell neveljük gyermekeinket ahhoz, hogy ilyen elkötelezett, áldozatvállaló, a magyar közösség értékeit megbecsülő, azt óvó ember váljon belőlük, mint Dukrét Géza? „Erre válaszolnom kell?” – kérdezett vissza a megszólított, nagy derültséget keltve a teremben. „Nem tudom” – folytatta. „Ez az életem.” A jó hangulatú, nagy érdeklődéssel kísért könyvbemutatón a Stadler kamarazenekar tagjai közreműködtek. Az esemény szeretetvendégséggel zárult. Pap István. erdon.ro 2012. május 30.Egy jeles váradi író újrafelfedezéseKedden délután a nagyváradi városháza nagytermében mutatták be Tuduka Oszkár Iványi Ödön írói és újságírói munkássága című kötetét. A könyvet Kupán Árpád történész méltatta a szép számban megjelent hallgatóságnak. Elmondta: „Tuduka Oszkár a szakavatott zenekritikus, a koncertek, hangversenyek, zenei műsorok igényes értékelője, elemzője eddigi tudásával jelentős mértékben járult hozzá zenei kultúránk fejlesztéséhez. Azt is sokan tudjuk, hogy alapképzettsége, és hosszú éveken át gyakorolt hivatása szerint magyartanár, s így nemcsak a zene, hanem a szépirodalom, az anyanyelv szerelmese is. Ez utóbbi „szerelmének” gyümölcsét, egy jól dokumentált, ismeret gazdag és ugyanakkor igen olvasmányos könyvet tett le az érdeklődő és értő olvasók asztalára Iványi Ödön írói és újságírói munkássága címmel. Könyvének első fejezete dr. Indig Ottó megállapítását idézi, mely szerint: ‘Iványi Ödönirodalmunk mostoha gyermekei közé tartozik. Életéről, írásairól jószerint csak az évfordulók alkalmából írott megemlékezések szólnak.’ Tuduka Oszkár könyvében ezen a helyzeten kíván változtatni, s ezért olvasta újra a feledésre ítélt váradi írónk ma már nehezen hozzáférhető egyetlen regényét, A püspök atyafiságát, és a korabeli, elsősorban váradi lapokban közölt publicisztikai és szépirodalmi jellegű írásait. Fő műve A püspök atyafisága című regénye 1889-ben jelent meg, amit a kortársak „a modern élet eposzának neveztek”. E regény izgalmas és értő elemzése az irodalomkritikusi talentummal is rendelkező Tuduka Oszkár könyvének egyik legszínvonalasabb fejezete. Számunkra, váradi lokálpatrióták számára mégis a legfontosabb az Iványi monográfia két utolsó fejezete. Láng József a Nagyvárad című lap tulajdonos-kiadója 1891. szeptemberében hívta meg Iványi Ödönt, hogy vegye át a lap szerkesztését. Ez a meghívás, illetve annak elfogadása új fejezetet nyitott meg a váradi újságírás történetében. Indig Ottó megállapítása szerint, amit különben a most bemutatásra kerülő könyv is igazol, „Iványival a hivatásos zsurnalisztika teremti meg tartós alapját Nagyváradon.” Kupán Árpád végezetül magát a szerzőt, Tuduka Oszkárt idézte: „Iványi emlékének idézése, úgy vélem, nem meddő vállalkozás. Nemcsak e dolgozatban kifejtett írói érdemek felsorakoztatása tanúskodik e mellett. A helyi hagyományok ápolása, az irodalmi értékű váradi újságírás egyik jelentős állomásának bemutatása is e célkitűzés mellett szól.” Megszólal a szerző Ezt követően maga a szerző szólalt fel. Elmondta, hogy 1980-ban az I. fokozatú tanári vizsgára készítette el Iványi Ödönről szóló dolgozatát, ami meglehetősen nehéz feladat volt, hiszen akkoriban nagyon nehéz volt olyan dokumentumokhoz hozzáférni, melyek nem illettek vele az akkori rendszer ideológiájába. A szerzőt munkájában Kozma Dezső egyetemi professzor segítette. Az elkészült munka kiadásáról a kommunista rendszerben szó sem lehetett. Ezért az most átdolgozva, kiegészítve a mai kor követelményeinek eleget téve kerül az olvasók elé. Tuduka Oszkár beszélt Iványi Ödön fő művéről, A püspök atyafiságáról, mely a Móricz Zsigmond kritikai realizmusát előlegező, irodalomtörténeti szempontból is jelentős regény, amelyben a 19. század végi realizmus keveredik a romantika stíluselemeivel. Kiemelte ugyanakkor, hogy Iványi a 19. század második felének egyik legjelentősebb magyar tárcaírója is volt, akinek írásai a Kiss József szerkesztette Hétben is megjelentek. Kötelékek Az eseményen jelen lévő Biró Rozália Nagyvárad alpolgármestere szólt az egybegyűltekhez. Méltatta Tuduka Oszkár alaposságát, hitelességét és aprólékosságát, mely erények most megjelentetett könyvében is megmutatkoznak. Az alpolgármester asszony jelezte, hogy a kötet visszanyúl azokhoz az évekhez, amelyekre szívesen emlékezünk. „Szükségünk van olyan kiadványokra, melyek felmutatják azokat a kötelékeket, melyek Nagyváradhoz fűznek minket. Ezek azok a könyvek, melyeket ha gyermekeinknek megmutatunk, akkor őket is idekötik.” A könyvbemutató dedikálással zárult. Az eseményen a Varadinum Vonósnégyes muzsikált. A kötet megvásárolható a Libris Antica könyvesboltban (A Garasos híd közelében). Pap István. erdon.ro 2012. augusztus 18.A Harangszó augusztusi második számábólAugusztus 20-át, az államalapítás ünnepét számtalanszor megtépázta és eltorzította a történelem alakulása. Ezt a folyamatot kíséri végig Csohány János egyháztörténész István király ünnepéről című írásában. Újkenyér ünnepe kapcsán a hálaadás érzéséből születő adakozásra emlékeztet vezércikkében ifj. Tolnay István. Írásának címe: Hála-adás. Szintén e témát tárja elénk igei gondolatfüzérében A Lélek csendje rovat szerzője, Balázsné Kiss Csilla. Ismét jelentkezik a lap Református egység című rovata, melyben ezúttal a királyhágómelléki és a tiszántúli nőszövetségek debreceni találkozójáról olvasható egész oldalas tudósítás Tóth Zsigmond és Szécsi Andrásné tollából. A 21. érmelléki kórustalálkozóról számol be Hermán Csaba az Éneklő egyház rovatban. Ugyanott a Zilahi Egyházmegye kórustalálkozójának részleteit ismerteti Orosz Otília Valéria. Vetés, Bere, Csomaköz, Magyarcsaholy, Piskolt és Hadadnádasd temploma szerepel ezúttal Emődi Tamás sorozatának legújabb részében, melyben a Partium református műemlék templomait mutatja be, a lap Hit és kultúra rovatában. A Hadadon tartandó egyházkerületi presbiteri konferencia részletes programja mellett a Karcagon tartott Kárpát-medencei presbiteri konferenciáról számol be a Presbiter oldal. A Mozaik oldalon Makay Botond anekdotája és Kupán Árpád könyvismertetője olvasható. A nagyváradi Harangszó megrendelhető és megvásárolható a református lelkészi hivatalokban, internetes kiadása pedig a harangszo.blogspot.com címen olvasható. Nyugati Jelen (Arad) 2012. október 21.Hármas PBMET-könyvbemutatóNagyvárad- Péntek este a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) rendkívüli könyvbemutatót szervezett a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. Három kiadványt mutattak be. A megjelenteket Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte. Rendhagyónak nevezte a rendezvényt, több szempontból is: egyrészt azért, mivel egyszerre három könyvet is bemutatnak, másfelől pedig amiatt, mert egyik se része a PBMET-sorozatnak, hanem ezen kívül jelentek meg. Az egyiket mindjárt ő maga prezentálta. Arra hívta fel a figyelmet: a Jubileumi Rákóczi Évek V. kötete az előző négyhez hasonlóan az Istennel a hazáért és a szabadságért címmel látott napvilágot. A 2003-2011. között zajlott programsorozat a 1703-1711 közötti Rákóczi-szabadságharc nyolc évét követte, illetve dolgozta fel, a kiadványok pedig ezeket az írásokat tartalmazzák. Összesen 11 tudományos ülésszakot szerveztek különböző helyszíneken, és 60 előadást hallgathattak meg az érdeklődők. Az V. kötet egy bevezetővel indul, mely ezekről a tevékenységekről szól. Kiss Endre József két Rákóczi-dolgozatát is a könyvbe foglalták, ezek egyaránt mély és tanulságos eszmefuttatások. Dr. Várkonyi Ágnes jól dokumentált tanulmánya újszerű összefüggésekre világít rá a szatmári békével kapcsolatban, Lukács Olga pedig regényesen írja le a fejedelem sorsdöntő találkozását a kamalduliakkal. Kupán Árpád azt taglalja, miért aktuális és időtálló Rákóczi életműve, Tamás Edit pedig szokványos stílusban foglalja össze a Rákóczi-féle szabadságharc lényegét. Pálkovács István szemléleletesen kutatja, hova lett a Rákóczi-vagyon, Fazekas Lóránd érdekes értekezésének címe pedig: miért van két emlékműve Rákóczi tiszabecsi győztes ütközetének? Születésnap Péter I. Zoltán helytörténész a Dukrét Géza 70. születésnapja apropóján megjelent A honismeret szolgálatában című könyvről beszélt, tőle szokatlan módon József Attilának az alkalomhoz illő Születésnapomra című költeményének parafrázisával kezdve mondandóját. Az előzményekkel kapcsolatban megjegyezte: először úgy gondolták, hogy a kerek évfordulóra egy olyan könyvet adnak ki, mely az elismert műemlékvédő nyomtatásban eddig meg nem jelent gondolatait tartalmazza, azonban tudomást szerezve arról, hogy Ráday Mihályról egy olyan kiadványt szerkesztettek a barátai, mely a tanulmányai mellett köszöntőket is tartalmaz, ezt mintául véve hasonló kötetet állítottak össze Dukrét Gézáról. Amellett azonban, hogy Péter I. Zoltán, Bartos Elekes Ildikó, Halász Péter, Hasas János, Orth Ibolya, Hitter Ferenc, Kordics Imre, Kurta Kovács Rozália, Makai Zoltán, Pásztai Ottó, Stark Erzsébet, Tácsi Erika, Újvárosi Tibor és Fazekas Lóránd üdvözlik őt, a könyvben előkelő helyen olvashatóak: dr. Vajda Sándor ez alkalomra megfogalmazott különleges gondolatai, néhány tanulmány, Dukrét Géza élete és munkássága, illetve a publikációinak címlistája. „ Sokoldalú, gazdag munkásságát nehéz volna alaposan felmérni, azt ellenben bátran kijelenthetjük, hogy megvalósításai a magyarság, a társadalmi és a tudományos élet számára is nagy jelentőséggel bírnak, túlmutatva a partiumi helytörténet provinciális jellegén. Hosszasan lehetne sorolni érdemeit az oktatás, a szervezés, a tudományos élet, a könyvkiadás terén, melyeket számos esetben díjakkal és oklevelekkel ismertek el”, hangsúlyozta Péter I. Zoltán. Az evangélikusok A harmadik kötet A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség történetéről szólt, ezt a szerzője, Mátyás Attila lelkipásztor ismertette részletesen, megemlékezve egyúttal arról is, hogy miként alakult a váradi evangélikusok sorsa az elmúlt évszázadok folyamán. A könyvet a közelmúltban már bemutatták egyszer, a gyülekezet újraalakulása 200. évfordulójának jubileumi ünnepségén, ezért nem térünk ki újból rá. Az elmúlt pénteki rendezvényen közreműködtek Thurzó Sándor József és Bozsódi Beáta zeneművészek. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2012. december 21.Emlékezés és remény – Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségeiA Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve. Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban. Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján. 1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető. Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését. Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett. Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által. Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből! Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012 Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2013. április 10.Egy váradi polgár önvallomásaNagyvárad- Pénteken a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban bemutatták a Partiumi füzetek 65. kiadványát. Péntek délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében mutatták be Szilágyi István: Csillagváros visszavárta katona fiát című naplókötetét. Az egybegyűlteket Dukrét Géza, a kiadványt megjelentető Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke köszöntötte, kiemelten Szabó Ödönt, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnökét, dr. Fleisz Jánost, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) elnökét, valamint Sárközi Zoltánt, a Pro Liberta Partium Egyesület vezetőjét. Megjegyezte: dupla ünnepről van szó, egyrészt közösségiről, hiszen a Partiumi füzetek 65. könyvét mutatják be (a sorozaton kívül még 10 kötetet adott ki a PBMET 1998-tól kezdve), másrészt pedig egy szubjektív, személyesebb jellegűről, ugyanis kedvenc tanárnőjének az édesapja által írt visszaemlékezések láttak nyomdafestéket. Dukrét Géza ugyanakkor külön köszönetet mondott a megyei RMDSZ-nek és a Bihar Megyei Tanácsnak, melyek támogatása nélkül nem sikerülne megjelentetni a Partiumi füzeteket. Igazi váradi A kötetet Kupán Árpád tanár mutatta be. Arra hívta fel a figyelmet: a szerző, néhai Szilágyi István váradi, Csillagváros negyedi lakos idős korában foglalta össze életének azt a szakaszát, mely egybeesett a polgárosodó, lendületesen fejlődő város felemelkedésével, majd később bekövetkezett, többnyire kedvezőtlen változásával. Ezek a negatív történések azonban őt nem törték meg, végig megmaradt öntudatos, igyekvő, családját és népét szerető igazi váradi polgárnak. Írásaiból kitűnik, hogy nem állt szándékában sem megszépíteni az átélt eseményeket, sem pedig panaszkodni a sorscsapásokért, csupán gyermekeinek akarta átadni munkás életének tanulságait. Korát megelőzve felfedezte a mai történetírás egyik lényeges forrását, sőt formáját, az oral historyt, a szóbeli, elbeszélő történelmet, a hétköznapi történések leírásának fontosságát. Memoárjából tehát valóságos korrajz bontakozik ki a 20. század első felének váradi életéről, „olyan jellegzetességek ismerhetőek meg belőle, amelyek történelmi tanulmányokból sem ismerhetőek meg”. Felvették magnóra Starkné Szilágyi Erzsébet nyugdíjas földrajztanárnő elárulta: örül annak, hogy a visszaemlékezés megjelent, hiszen édesapja sokat mesélt családtagjainak, ismerőseinek. Érdekes azonban, hogy a háború után jó néhány évig ki sem ejtette ezt a szót. Egyébként erős kisugárzású ember volt, a körülötte levők szívesen hallgatták a történeteit. Lassan érlelődött meg benne az elhatározás, hogy kötetbe foglalja gondolatait, idős korában érzett késztetést erre. Az unokái felajánlották: vesznek egy magnót, hogy rögzíteni tudják az elhangzottakat. Egy idő után azonban Pista bácsi jelezte: nem jól van ez így, „írva szebben lehet elmondani”. Két vaskos füzetet töltöttek meg, majd a leírtakat felvették szalagra. (Ennek köszönhetően a könyvbemutatón is megszólalhatott a jó néhány évvel ezelőtt elhunyt Szilágyi István). A földrajztanárnő hangsúlyozta: ragaszkodott hozzá, hogy a kiadvány címében szerepeljen, hogy édesapja csillagvárosi származású volt, hiszen ez egy ősi városrésze Váradnak. A rendezvényen közreműködött Tokaji Ágnes hegedű- és Thurzó Sándor József brácsaművész. A bemutató dedikálással és állófogadással zárult. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro. 2013. június 25.Ha nagy a széthúzás, kevés a magyar elnevezésKevés tiszteletet mutat a helyi magyar közösség iránt a jelenlegi nagyváradi városvezetés. Ennek újabb bizonyítéka az, hogy nagyon kevés a magyar név a helyi tanács által elfogadott utcanévlistán. Mint arról már beszámoltunk, a nagyváradi helyi tanács a múlt héten elfogadta az utcanévlistát. A döntés értelmében a jövőben létesítendő utcák nevét az ezen a listán szereplő 101 elnevezés közül kell kiválasztani. Az elfogadott listán azonban mindössze tizenöt magyar vonatkozású név van, ami a helyi magyar közösség elégedetlenségét váltotta ki. Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke elmondta: „a társaság előkészített egy listát száz olyan személyiségről, akikről utcát kellene elnevezni. A személyiségekkel kapcsolatos ismertető szövegeket Kordics Imre, Kupán Árpád, Péter I. Zoltán, Sárközi Zoltán és én állítottuk össze. Illett volna, ha az elfogadott utcanév listának legalább a huszonöt százaléka magyar lett volna, mert Nagyvárad alapítói, ősei és fejlesztői mindig magyarok voltak, a várost csak 1920 után kezdték el románosítani. Ez a döntés csúnya dolog volt a helyi tanács részéről.” Péter I. Zoltán helytörténész szerint a váradi magyarság széthúzása vezetett oda, hogy ilyen döntés született. „A polgármester azt csinál, amit akar, mert vannak, akik azt mondták, hogy nem fontos az, hogy ott legyünk a helyi tanácsban, nem fontos az, hogy legyen alpolgármesterünk” – hangsúlyozta. Ígéretszegés Dr. Fleisz János történész szerint nem helyes politikai döntést hozni az olyan jellegű kérdésekben, mint például az utcák elnevezései. Amikor önkormányzati képviselő volt, azt javasolta, hogy ne a politikai kompromisszumot tartsák elsődleges célkitűzésként szem előtt, hiszen valakiknek a teljesítményét nem lehet úgy mérni, hogy akkor hány százalékban viselik utcák a neveiket. Ehelyett inkább a lakosokat kellett volna megkérdezni arról, hogy szerintük kik azok, akik megérdemlik, hogy utcát nevezzenek el róluk, függetlenül attól, hogy magyar vagy román személyiségekről van szó. „A politikai alkuk elkerülésével olyanokról kell elnevezni utcákat, akiknek a tevékenysége, munkássága visszatükrözi a város szellemiségét, ugyanakkor valamiképpen a jelenhez is kötődik”, mondta. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke arra hívta fel a figyelmet: ameddig a városnak volt RMDSZ-es alpolgármestere, tehát a kilencvenes évek közepétől kezdve, kialakult egy olyan, az évek folyamán betartott íratlan szabály, illetve létrejött a két közösség vezetői között egy hivatkozási alapul szolgáló úriember megállapodás, miszerint minden negyedik új utca magyar személyiségről kapja a nevét. Ráadásul két héttel ezelőtt egy interjúban maga Ilie Bolojan polgármester ismerte azt el, hogy létezik egy ilyen egyezség, és be is fogják azt tartani. „Ebből mindenki levonhatja a következtetést, hogy kinek mennyit ér a szava”, mondta. Ciucur Losonczi Antonius Pap István erdon.ro 2014. május 17.A váradi vár építészettörténetérőlNagyvárad- Péntek délután a XXIII. Festum Varadinum keretében mutatták be a Lorántffy Központban Péter I. Zoltán A nagyváradi vár építészettörténete című kötetét, a Partiumi füzetek 78. számát. A szép számú érdeklődőt a szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevében Kupán Árpád köszöntötte, ünnepi alkalomnak nevezve az eseményt. A bemutatott könyvet alaposan és szakszerűen ismertető Dukrét Géza, a PBMET elnöke arra hívta fel a figyelmet: Péter I. Zoltán az egyik legtermékenyebb kutatója, tagja az egyesületnek, hiszen 30 önálló kötete jelent meg eddig, 12 esetében működött közre társszerzőként, és 20 tanulmányt is közölt gyűjteményes kiadványokban. A Bihar Megyei Tanács és az RMDSZ Bihar megyei szervezete támogatásával, a Partiumi füzetek sorozat 78. darabjaként napvilágot látott mostani kötettel a nagyváradi vár építészettörténetén keresztül kalauzol végig bennünket, bemutatva a különböző korszakokban bekövetkezett változásokat. Ennek megfelelően a román kori várról szóló fejezetben olvashatunk a váradi prépostság és püspökség megalapításáról, a vár kezdeteiről, a román kori székesegyházról, és egyéb várbeli építményekről. Ezután a gótika korával ismerkedhetünk meg, a püspökvár védőművével, a csúcsíves székesegyházzal, a gótikus püspöki palotával és egyéb várbeli épületekkel, valamint a királyszobrokkal. Az építkezések a reneszánsz című rész arról szól: milyen volt a vár védőműve a kor elején, az ötszögű, ötbástyás külső vár, a püspöki palota és az újkori belső vár. Ismereteket szerezhetünk a török kori várról is, majd megtudhatjuk, mi történt a barokk korban (az ostromkár felszámolása, a külső vár korszerűsítési terve, a belső vár átépítése a 18. század derekától, a belső vár 19. század végi átépítése). A kiadványt az idézet művek rövidítésjegyzéke, a könyvészet és színes képmelléklet gazdagítják. „Dióhéjban ennyi a vár építészettörténete, rengeteget el lehetne még mondani erről, de akit érdekel, olvassa el ezt az érdekes és izgalmas könyvet”- mondta Dukrét Géza. Folytatás Péter I. Zoltán megjegyezte: több mint tíz évvel ezelőtt kezdte őt noszogatni azzal Jakabffy László mérnök, műemlékvédő, hogy írja meg a vár építészettörténetet, de ő két okból kifolyólag nehezen szánta rá erre magát: egyrészt inkább a város a szívügye, mint a vár, másfelől pedig várt, hátha megírja helyette egy szakavatott személy, például egy hadtörténész. Látta azonban, hogy hiába számít erre. Időközben gazdag bibliográfiához jutott, és az internet is nagy segítségére volt. Hangsúlyozta: nem volt egyszerű dolga, hiszen főleg az Árpád-kori résznél egymásnak ellentmondó nézeteket kellett puzzle-darabokhoz hasonlóan egymáshoz illesztenie, különböző feltételezések közül a leglogikusabbnak tűnőket kiválasztania. Úgy fogalmazott: ezeket a hipotéziseket aztán majd az utókor, a régészeti eredmények igazolják vagy sem, kiderül majd az igazság, például ha Mihálka Nándor régész befejezi az ásatásokat. Ez tehát csak a kezdet, kíváncsian várja ő is a folytatást… Hozzátette azonban: a vélekedések csak a könyv elenyésző részét képezik, döntő többségében hiteles dokumentumokra, valós tényekre alapozza ismereteit. Lovasszobor A rendezvényen fellépett Thurzó Sándor-József brácsa- és Thurzó Zoltán zongoraművész. A könyvismertető után a megszólítottak- Jakabffy László és Mihálka Nándor- reagáltak az elhangzottakra. Biró Rozália RMDSZ-es szenátor azon meggyőződésének adott hangot: a váradi várban csak akkor lesz újra például Szent László-lovasszobor, ha valamilyen civil szervezet, vagy önkormányzat kifejezetten erre a célra, és ezzel a kikötéssel ajánl fel egy műalkotást. Halovány reménysugár, amibe talán lehet kapaszkodni, most feltűnt, ugyanis pénteken itt járt egy székesfehérvári küldöttség, és Cser-Palkovics András polgármester említette, hogy létezik náluk egy úgynevezett Árpád-ház program, mely erre is alkalmas lenne. Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro 2014. szeptember 8.Az űrlap aljaHonismeretről felsőfokon Huszadik alkalommal került megrendezésre péntektől vasárnapig, a Partiumi Honismereti Konferencia, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében, ezúttal Biharszentjánoson. A délelőtt programja vendégfogadással indult, az ünnepélyes megnyitót követően ökumenikus áhítattal folytatódott, majd a Fényes Elek-díjak átadása és plenáris ülés következett. A Kultúrházban zajló konferencia előadásai két napon át tartottak – pénteken és szombaton – a Kárpát-medence számos vidékéről érkezett vendégelőadókkal (Nagyvárad és környéke, valamint az Érmellék mellett Kolozsvár, Arad, Temesvár, Debrecen, Berettyóújfalu, Isaszeg, Sárospatak, Sátoraljaújhely stb.), akik mindannyian nagy szakértelemmel és őszinte odaadással munkálkodnak azon, hogy történelmi emlékezetünk ne szenvedjen több csorbát. Az előadandó témáknak az idén három meghatározó irányvonalat szabtak: a Johannita és Domonkos-rend Biharban, száz éve tört ki az első világháború, valamint nagy személyiségeink emlékezete. Ott jártunkkor, péntek délután, ebéd utáni rövid mozgásra invitálták a vendégek népes, mintegy 150 fős csapatát, hiszen a hétvége kiemelt, központi eseményére került sor, a falu határában fekvő Klastrom-domb emlékhely avatójára. Az egybegyűlteket Dukrét Géza, a PBMET elnöke köszöntötte. Az emlékhely megáldását követően koszorút helyezett el Bátori Géza Bors község polgármestere és Lőrincz Lajos alpolgármester. Dukrét Géza és Kupán Árpád a PBMET részéről, a helyiek nevében Csomay Árpád biharszentjánosi református lelkipásztor, végezetül pedig a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány képviselői. Nemzeti imánk elhangzása mellett, még spontán, odaillő koszorúzó éneket is hallhattunk („Szent Jánosnak szép, kegyes áldása”), amit Tar Mihály budapesti meghívottnak köszönhettünk. Ezután Csomay tiszteletes rövid helytörténeti ismertetőre és imára kalauzolta a vendégeket a szentjánosi református templomba. A Klastrom-domb tövében emelt emlékkő tanúsága szerint: „Itt állt az 1215 előtt Keresztelő Szent János tiszteletére alapított bencés kolostor, amelyet 1249-től egy ideig cisztercita, majd ismét bencés szerzetesek, és végül domonkos-rendi apácák használtak 1563–1567 között.” Ehhez képest már az első délutáni előadással izgalmas fordulatot vettek az események, ugyanis Dénes Zoltán (kanonok, a Debreceni Egyetem tanára, etnográfus, művelődéstörténész) rendkívül alaposan dokumentált és gyakorlati leletekre alapozott előadásában éppen azt taglalta, itt bizony kizárt, hogy ciszterciek vagy pedig bencések lettek volna. Számos jel mutat arra ugyanis, hogy nagy valószínűséggel már sokkal korábban johanniták telepedtek itt le, így például a vatikáni levéltárban talált sóvám számonkérése a környékbeli johannitáktól, vagy a felhasznált építőanyagok fejlettsége (képünkön épp egy ilyen követ tart kezében, melyet innen 30 km-re, a Zsadányi terepjárás során találtak). Dénes kanonok hangsúlyozta annak veszélyét is, hogy a feltárások idő előtti mediatizálása mennyi kárt okozhat a régészetnek, hiszen mire a szükséges engedélyeket beszerzik a kutatáshoz, a feketepiacokon már rég eladásra kínálják az illetéktelenül szerzett leleteket. Ugyanitt szót ejtett a Váradhegyfokon talált, feltételezhetően II. István sírját rejtő magánterület telekspekulációjáról is. Sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a határ ittléte és a különböző kétoldali adminisztráció még mindig akadály a közös munkában. Wilhelm Sándor a Partiumi Füzetek sorozatában megjelent Tanulmányok az Érmellékről című könyvének bemutatóján voltunk még ott a késő délutáni órákban. A szellemesen friss kötetbemutatót tartó Wilhelm tanár úr még Kós Károly irányításával, tanácsadásával kezdte kutatni és feldolgozni az érmelléki néprajzi értékeket, később pedig maga rendezte be Székelyhídon a Népi Halászat és Vadfogás Múzeumát is. Péntek este, a már mindenki által nagyon várt vacsora előtt, színes kultúrműsor nyújtott kikapcsolódást a résztvevőknek: a szentjánosi református énekkar produkciója, az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Köre szellemes, némi öniróniát és fiatalos frissességet vegyítő „komoly” táncparódiái, valamint a borsi Galagonya néptáncegyüttes programja. Mint már említettük, szombaton folytatódtak a tartalmas, nívós előadások, szakmai viták. A konferencia hétvégéjén közösen eltöltött idő kiváló alkalmat nyújtott a résztvevőknek a helytörténeti vagy történelmi témák számtalan aspektusának megvitatására, mindezt kiváló szakmai és remek baráti légkörben. Vasárnap busszal indultak egész napos Bihar megyei körútra a résztvevők Micske, Érábrány, Szalárd, Hegyközszentimre és Bihar jelentősebb emlékhelyeit érintve. Tóth Gábor, Erdély.ma 2015. január 21.Nagyvárad magyar utcaneveiNagyvárad - Kedd este nagy érdeklődés közepette a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében bemutatták Kordics Imre Nagyvárad fontosabb utcái 1940-1944 című könyvét. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében zajlott esemény A Magyar Kultúra Hete ünnepségsorozat részét képezte. Sajnos a példaértékű emberi nagyságáról, szaktudatásáról és szerénységéről ismert szerzőnek már nem adatott meg, hogy jelen legyen a Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar megyei szervezete és Biró Rozália szenátor által támogatott könyvének a bemutatóján, pedig egy olyan kötetet tett le az asztalra- mint ahogy a rendhagyó, szomorkás hangulatú bemutatón többször is elhangzott-, mely ott kellene legyen minden olyan váradinak a polcán, aki lokálpatriótának vallja magát. A szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevében Kupán Árpád köszöntötte az egybegyűlteket, reményének adva hangot, hogy Kordics Imre más kéziratai is megjelenhetnek egyszer majd nyomtatásban. Mielőtt ismertette volna a kiadványt, Dukrét Géza, a PMBET elnöke tisztelgett Kordics Imre emléke előtt. Többek közt felidézte, hogy 1953-ban született Nagyváradon, itt tanult és élte le egész életét. Az 1980-as években kezdett el érdeklődni a pusztulásra ítélt magyar emlékhelyek, műemlékek iránt, az elsők közt felismerve, hogy az olaszi temető felszámolásával két évszázad magyar vonatkozású emlékei tűnnek el. Fényképeket készített, megörökítve a még meglevő értékeket, mely anyagnak egy része 1998-ban megjelent nyomtatásban. 1997-ben lett a Társaság tagja, Dukrét Gézával és Borbély Gáborral közösen óriási helytörténeti kutatómunkát végzett. Neki köszönhető például, hogy 1998. március 15-én a rogériuszi református templomnál új emlékhellyel gazdagodott az 1848-as forradalom emlékezete. Az utóbbi években a Rulikowszki-temető magyar szempontból értékes síremlékeit térképezte fel, a munka 80 százalékával elkészült. Tevékenységét számos díjjal, oklevéllel ismerték el. Nincs biztosítva A Patriumi füzetek sorozatban, gazdag fényképanyaggal megjelent kötet előszavát idézve, Dukrét Géza arra hívta fel a figyelmet: az utcanevek minden esetben az adott település társadalmi és politikai helyzetét tükrözik. Nemcsak a tájékozódás biztosítására szolgálnak, de emlékek felidézői, hagyományt őriznek, és eszmei értékek hordozói. A rendszer- és hatalomváltások esetén a régi utcanevek kicserélődnek, az új vezetés semmibe veszi a kisebbség nemzeti érzéseit. Hagyományos, praktikus utcanevek tűnnek el, az új rendszernek történelmileg és politikailag megfelelőek kerülnek előtérbe. Várad esetében is a 19. század második fele a hivatalos utcanévadás kora volt, amikor a már meglevő hagyományos és praktikus elnevezések mellett a nemzeti érzés került előtérbe. Ekkor az ismert és megbecsült személyiségek és események neveit használták fel. Az utcák egész sorát nevezték el olyan személyiségekről, akik közismertek és tevékenységük révén helytörténetünk megbecsült alakjai voltak. Városunk esetében a román hatalom két esetben szüntette meg a magyar utcaneveket, a trianoni diktátum és a második világháború után. Az 1989-es fordulatot követő 25 év alatt- minden erőfeszítés dacára- Nagyvárad magyar közösségének nem adatott meg az a lehetőség, hogy teljes mértékben éljen a törvény által biztosított jogával, vagyis ma sincs meg a számarányunknak megfelelő magyar utcaelnevezés. A következő fejezetben a szerző rövid áttekintést nyújt a város történetéről, fejlődéséről, illetve bemutatja a főbb utcákat, régi elnevezésüket és az időközben bekövetkezett változásokat. Ezt követően az 1940-es névcsere utáni- mely visszaadta a magyarok önbecsülését, erősítette nemzeti öntudatukat- 93 jelentősebb utcanevet ismertet, összefoglalta a névadó személyiségek életét, munkásságát is. Olvashatunk még a lakók és az utca kapcsolatáról, az elorzott utcanevekről, valamint porladó figurális domborművekről is. Dukrét Géza úgy fogalmazott: míg a néhány évvel ezelőtt Nagy József Barna tollából megjelent Várad lelke- Nagyváradi magyar utcanevek című kötet csupán egy egyszerű statisztikai adathalmaz, felsorolás volt, a Kordics Imre könyve sokkal több ennél, hiszen bővíti helytörténeti tudásunkat, és az emberekről beszél szívhez szólóan. A rendezvény végén többen megemlékeztek Kordics Imréről, két versajándékkal közreműködött S. Németh Katalin. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2015. február 1.In memoriam Mihálka Zoltán: végső búcsú magyar kultúránk szürke eminenciásátólÚjabb súlyos veszteség érte magyar közösségünket Mihálka Zoltán váratlan halálával. A sors kifürkészhetetlen akaratából rövid időn belül Ő a második értékes, elhivatott emberünk, akit utolsó útjára kísérünk. Nehéz ilyen szomorú alkalomból szavakat találni Mihálka Zoltán gazdag életművének, értékes tevékenységének méltatására. A szürke eminenciás jelzővel szeretnénk érzékeltetni, mennyire szerény és visszafogott ember volt. Egész élete, sokoldalú munkássága, elért eredményei, sikerei méltán tehették volna büszkévé. A szatmárnémeti tanítóképzőt kiváló eredménnyel végezte, így tanárai továbbtanulásra biztatták. A kolozsvári, akkor még Bolyai Tudományegyetem történelem szakán nyert kitűnő képesítést. Kiváló íráskészségére, elemzői adottságára – amelyről a diáktudományos körben tett bizonyságot – már végzős korában felfigyeltek. Az akkori országos napilap, az Előre Bukarestbe hívta meg munkatársnak, ahol külpolitikai rovatszerkesztő és kommentátor volt. 1967-től szerkesztőségi főtitkár, majd a művelődési rovat vezetője lett. Írásai, tanulmányai jelentek meg a Korunkban, a Hétben, a Művelődésben, az Ifjúmunkásban, az Új Életben. Ezek mind értékes művelődéstörténeti, történelmi, esztétikai írások voltak. A rendszerváltást követő, ígéretesnek induló évben Nagyváradra költözik családjával és 1990-ben a rövid életű Kelet – Nyugat című lap rovatvezetője, 1992-től nyugdíjazásáig az akkor még Nagyváradon megjelenő Erdélyi Napló főtitkáraként dolgozott. Nyugdíjas éveiben is közölt értékes írásokat az Erdélyi Naplóban és a Partiumban, valamint tudósítója volt a Duna TV-nek is. E sokrétű sikeres és eredményes munkássága ellenére mindig megőrizte szerénységét, nem várt, de sajnos nem is kapott jelentősebb elismeréseket. Munkáját mindig szolgálatnak tekintette, jelentős értékekkel gazdagította kisebbségi magyar kultúránkat. Ezért érdemli meg a magyar kultúra szürke eminenciása címet. Mindig és mindenkivel szemben segítőkész volt. Így mutatkozott meg igazi emberi nagysága. Kitűnő stiliszta volt, rendkívüli tehetséggel megáldott ember, aki sajnos utolsó éveiben meglehetősen visszavonult az írástól, közléstől. Amit írt, az példaértékű, igazi gyöngyszemei a történelmi ismeretterjesztésnek. Éves rendszerességgel közölt tanulmányokat a Református Kalendáriumban. Utolsó munkájaként 2014-ben Hóman Bálint történész életpályáját, munkásságát elemezte példás precizitással, világosan, közérthetően. Sokunk számára emlékezetes marad a Keresztutak című, szép képes album kapcsán írt ismertetője, történelmi esszéje, melyet a Keresztény szó című folyóirat is leközölt. Példás családapa és férj volt, két sikeres, tehetséges gyermekére méltán lehetett büszke. Legnagyobb öröme drága kicsi unokája volt, akit nagyon szeretett és súlyos betegen, jóformán önkívületi állapotban, ha róla beszéltek neki, mindig életjelt adott. Az a legfájóbb családja számára, hogy további fejlődését, formálódását nem láthatta, nem segíthette. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak több mint tizenöt éve aktív tagja volt. Éveken át együtt elemeztük, értékeltük a pályázatokra beérkezett írásokat. A Partiumi füzetek könyvsorozatának és többi kiadványaink szöveggondozását ma is végző kedves felesége, Magdolna, a felmerült problémákra mindig tőle kapott megfelelő, értékest megoldást. Végső távozása váradi magyar közösségünk számára is súlyos vesztesség. Keresztényként a boldog feltámadás reményében kísérjük utolsó földi útjára. Kérjük a Mindenhatót, adjon erőt és vigaszt szeretteinek az elkerülhetetlen súlyos veszteség elviselhetéséhez. Drága emlékét szívünkben őrizzük mindhalálig. Kupán Árpád erdon.ro 2015. május 10.Adalékok Siter történetéhezPéntek este a XXIV. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében bemutatták Dukrét Géza: Adalékok Siter történetéhez című könyvét. A szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság részéről Dovin Irma köszöntötte a sok érdeklődőt a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A házigazda várad-olaszi református egyházközség képviseletében Veres Kovács Attila lelkipásztor hangsúlyozta: a Lorántffy központ felavatása óta a szakralitás és a kultúra olyan otthona, ahol szívesen látják felekezettől és ideológiai állásponttól függetlenül mindazokat, akik az emberséget szolgálják. Hozzátette: ez az újabb könyvajándék a jövőnek reménységgel tölt el, hogy a Gutenberg-galaxist egyelőre nem kell eltemetni. Gazdag hagyaték A Partiumi füzetek sorozat 82. kiadványaként Dukrét Géza tollából megjelent Adalékok Siter történetéhez című könyvet ismertető Kupán Árpád helytörténész azt emelte ki, hogy a jól szerkesztett kötet hitelesen és részletgazdagon mutatja be azokat a történelmi, demográfiai, oktatási, közigazgatási és egészségügyi változásokat, melyek sajnos nem mindig vitték előbbre jobb irányba a falu lakosainak sorsát. Dukrét Géza azonban tanárként, illetve iskolaigazgatóként ember tudott maradni az embertelen viszonyok közepette, sőt neki köszönhetően korszerűbb lett az oktatás, megújult az iskola. Külön kiemelést érdemelnek a könyv azon részei, melyek az általa utolsó pillanatban megmentett gazdag szellemi és tárgyi néprajzi hagyatékot, a különféle szokásokat foglalják össze, valamint az értékes képek, ábrák is, illetve figyelmet érdemel még a református templomról szóló tanulmány, mely Emődi Tamás és Lángi József munkája. Emlékezés A kiadó Europrint részéről Derzsi Ákos mondott méltató szavakat, majd Dukrét Géza idézte fel a múltat. Többek közt arra emlékezett vissza, hogy 1965-ben lett kinevezve Siterbe földrajz-biológia tanárnak. 1969-ben kezdett el diákjaival népi eszközöket gyűjteni a faluban, s 1970-ben össze is állt egy kis néprajzi múzeum az egyik osztályteremben, melyet azonban 1971 végén fel kellett számoljon. Hogy ne dobja ki a tárgyakat, inkább hazavitte, s mára ezek száma meghaladja az 1600-at. 1972-től elkezdte szisztematikusan járni a falut, illetve az egész országban gyűjtött. 1984-ben készül el első tanulmánya Az ülőrokka vagy gyalogrokka és a vele kapcsolatos szokások a bihari Siteren címmel. Szintén valamikor a nyolcvanas években a néptanácsok utasítást kaptak, hogy össze kell állítani minden falu történetét. Siterét a szomszédos sitervölgyi iskola történelem szakos igazgatója írta meg, aki azt állította, hogy a református templomot a törökök építették. Ezen felháborodva elhatározta, hogy összeállítja ő a falu történetét. Első lépésként Sámi Mihály helyi lelkésszel beszélt, majd tanulmányozta Bunyitay Vince művét is, illetve történelmi adatokat is gyűjtött. Még nincs befejezve 1989 után minden megváltozott, könnyebb volt forrásokhoz hozzájutni. 1990-ben a Bihari Naplóban jelent meg a siteri református templomról szóló cikke. 1992 januárjától lapunk sorozatban közölte a Hegyközről addig összeállított dolgozatát. Levéltári kutatás után 2005-ben jelent meg nyomtatásban A Hegyköz történeti monográfiája című kötete. Úgy fogalmazott: „azt gondoltam, hogy Sitert, ahol 23 évet tanítottam, csak a Hegyközbe behelyezve és annak összefüggéseiben lehet alaposabban tanulmányozni. Ezzel párhuzamosan tovább gyűjtöttem az anyagot Siterről. Most már megérett annyira az anyag, hogy külön kötetbe kerüljön, de tisztában vagyok azzal, hogy ez még nincs befejezve. Az utánam jövő kutatónak lesz a feladata, hogy elvégezze ezt a munkát, főleg a 20. század hiányos, mivel nem jutottam a forrásokhoz”. A rendezvényen közreműködött a Stadler klarinét kvartett, volt vetítés, és az elhangzottakhoz hozzászólt Fechete Erzsébet, aki 1950–1968 között volt a siteri iskola igazgatónője, valamint a lánya, Tunyogi Katalin, aki szintén tanított ott. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2015. május 11.Könyvet hagyományozni a jövőnekA Varadinum keretében péntek délután a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központ múzeumtermében teltház előtt mutatták be Dukrét Géza: Siter, adalékok történetéhez és népismeretéhez című kötetét a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság szervezésében. Veres Kovács Attila tiszteletes a házigazda egyházközség nevében üdvözölte a jelenlévőket, kifejtve örömét, hogy e helyszínen a szakralitás mellett a kultúrának is otthont adhatnak. Olyan otthont, ahová minden felekezet és mindenféle ideológia, amely az embereket érdekli, elfér egymás mellett. Az pedig, hogy könyvet hagyományoznak a jövőnek, előrevetíti azt a reményüket, hogy az internet elterjedése ellenére a jövőben is fontos lesz a könyv, az olvasás. A Partiumi füzetek sorozatában 82.-ként megjelent helytörténeti kötetet, mely 300 oldala és gazdag illusztrációi miatt inkább könyv, mint „füzet”, Kupán Árpád történész ismertette. „A kötet nemcsak a siterieket érdeklő és érintő történéseket írja le, hanem felidézi gazdag közös múltunk emlékeit is, amelyből mindnyájan tanulhatunk, levonhatjuk a helyes következtetéseket” – fogalmazott Kupán Árpád, hozzátéve, hogy a történelem az élet tanítómestere. A külalakjában is megnyerő, tartalmas könyvben nem csupán a ma már sajnos községi rangját is elveszítő Árpád-kori település, Siter népi hagyományait, szokásait, foglalkozásait, életmódját ismerhetjük meg, hanem azokat a névtelen, ismeretlen személyeket is, akik mindennek alkotó részesei voltak. Dukrét Géza már évekkel ezelőtt közismertté tette a hegyköz-régió elnevezését, és annak újbóli használatát, amikor megírta és megjelentette a Partiumi füzetek 38. köteteként a Hegyköz című átfogó tartalmú monográfiáját. Új könyvében most még több adattal kibővítve ír e kisrégióról, természeti, földrajzi viszonyairól, gazdasági szerepéről, vallási, egyházi, néprajzi értékeiről. Arányosan és jól tagoltan mutatja be a település történetét alapításától napjainkig, kitérve demográfiai viszonyaira, a gazdasági, oktatási, egészségügyi területen végbement változásokra. Kupán azt kívánta, hogy minél több és értő, érdeklődő asztalára kerüljön ez a kötet. Derzsi Ákos, a kötet kiadójának (Europrint) vezetője is felszólalt, hangsúlyozva, hogy méltó helyszínen mutathatták be ezt a tartalmas kötetet. „Amikor az ember forgatja ezt a könyvet, akkor az az érzése támad, hogy el kell jutnia a helyszínre”– fogalmazott. Maga a szerző a kötet összeállításával kapcsolatos személyes élményeit osztotta meg a jelenlévőkkel, hangsúlyozva, hogy a Ceauşescu korszakban, sőt a ’90-es évek elején sem lehetett helytörténeti kutatással foglalkozni. „Ez a könyv csak egy töredéke annak az adathalmaznak, amit húsz év alatt összegyűjtöttem, többek között a debreceni levéltárból” – mondta. Az eseményen, mely vetítettképes előadással és dedikálással zárult, közreműködött a Stadler Klarinét Kvartett. Sükösd T. Krisztina Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. május 14.Felszentelt kollektívaAz utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni. Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé. A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.) A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról. „A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […] Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […] Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott… 16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba. 1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek. Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye? Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is. Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit. – A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen. – Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok? – Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.” Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért… A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában. A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem! BALÁZS D. ATTILA Magyar Nemzet 2015. július 31.Hivatalosan is mártírtelepülés lesz MezőbikácsAugusztus 2-án, vasárnap Mezőbikácson ünnepi megemlékezés keretében hivatalosan kis kimondattatik, hogy a települést mártírrá nyilvánítják az 1949. augusztus 2-ai vérengzés miatt. Ekkor a kommunista uralom és a rettenetesen elnyomó rendszer ellen fellázadó falubeliek közül a karhatalmi szervek négy embert, köztük a plébánost kivégezték, és további tizenöt családot deportáltak. A román képviselőház plénuma május 27-én egy ellenszavazattal elfogadta azt az RMDSZ-kezdeményezést, amely Mezőbikácsot a kommunista ellenállás mártírtelepülésévé nyilvánítja. „A jogszabály egyfajta morális jóvátételt nyújt az állam részéről azoknak, akik életüket áldozták, vagy anyagi javaikat vesztették el a kommunizmus elleni küzdelemben” – mondta a törvény kihirdetésekor Szabó Ödön parlamenti képviselő, a jogszabály kezdeményezője. A Szövetség Bihar megyei politikusa felelevenítette, az Arad megyei Seprősőn 1949. július 31-én a kommunista rendszer ellen lázadtak fel az ott élők, két nappal később, augusztus 2-án pedig a Bihar megyei Mezőbikácson történt meg ugyanez, ahol az akkori kommunista diktatúra nevében működő hatóságok által alkalmazott rendfenntartás négy emberéletet követelt, illetve tizenöt családot telepítettek ki. Kivégezték Iványi György plébánost, továbbá Bejan Petrut, Bucskó István és Turcuţ Petrut. A szomorú 1949-es eseményekről idén is megemlékeznek a településen. Augusztus 2-án, vasárnap ünnepélyes megemlékezés keretében hirdetik ki Mezőbikács mártírtelepüléssé nyilvánítását. A megemlékezés programja a következő: 10.00 óra – szentmise a római katolikus templomban; 11.00 – a Hivatalos Közlönyben megjelent törvény díszkötésének átadása, majd ünnepi beszédek; 11.20 – főhajtás és koszorúzás az emlékműnél; 11.45 – a törvény átadása az ortodox egyház képviselőjének; 12.00 – a mártírtelepülést jelző tábla leleplezése és megáldása a település bejáratánál; 12.30 – szeretetvendégség. Szabó Ödön korábban kifejtette, hogy az államnak kötelessége legalább morálisan enyhíteni a kommunista diktatúra által okozott sérelmeken: „Az RMDSZ célja az volt, hogy a jogszabály rendelkezzen arról, hogy a Bihar megyei Mezőbikácson is áldozatokat követelt a diktatórikus rendszer. Az elfogadott törvény értelmében, idén már hivatalos keretek között is megemlékezhetnek a helybéliek az 1949-es eseményekről, illetve a törvényt az állam egyfajta bocsánatkérésének is fel lehet fogni. Kezdeményezésünket számos román párt képviselője is támogatta”. Mezőbikács azonban nem pusztán az 1949-es mészárlás miatt mártírtelepülés, hanem egy öt évvel korábbi gyilkosságsorozat miatt is. 1944. szeptember 27-én egy még több áldozattal járó tragikus esemény történt: egy román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Bár a halállistájukon 80 személy szerepelt, végül „csak” 7 személyt állítottak elő és végeztek ki. A sortűz áldozatai: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (cigányzenész), Takács Mihály (bíró) és Varga György – emlékeztetett az esetre a mártírtelepüléssé nyilvánításkor Szilágyi Aladár közíró, az Erdélyi Riport munkatársa. 2004-ben Kupán Árpád nagyváradi helytörténész emlékezett meg a mezőbikácsi eseményekről a Reggeli Újságban. A neves váradi szerző írását teljes egészében alább olvashatják. Azért látjuk indokoltnak az újraközlést, hogy felelevenítsük azokat az eseményeket is, amelyekről mind a mai napig nehéz beszélni, ezt ugyanis sokkal nehezebb elfogadnia a többségi nemzetnek. Borsi Balázs A mezőbikácsi sortűz – amiről még ma is hallgatunk Szeptember 27. a mezőbikácsi tragédiának az évfordulója. 1944. szeptember 27-én, a második világháború végéhez közeledve hét, szintén ártatlan civil személyeket végeztek ki ebben a kis bihari faluban. Rájuk még azt sem lehetett ráfogni, hogy szembeszálltak volna a hatalommal. Nekik egyetlen vétkük az volt – akárcsak a gyantaiaknak, magyarremeteieknek, hogy csupán a Bihar megyei áldozatokat említsük meg –, hogy más nyelven beszéltek, mint a négy év múltán visszatérő új honfoglalók. A bikácsi történetet még a gyantainál és remeteinél is nagyobb elhallgatás, titkolózás övezte és övezi még ma is, ami megnehezíti, hogy a meglévő bizalmatlanságok, félelmek, sőt ellenségeskedések megszűnjenek. Pedig szükség van az emlékezésre, a kényesnek számító kérdések felvetésére, az igazság kimondására. Nem azért, hogy a behegedt sebeket tépjük fel, hanem hogy megszabaduljunk végre az igazságtalanul reánk sütött bélyegtől. „Kibeszéljük szorongásainkat, elűzve ezzel éjszakáinkból, álmainkból, de lelkünkből is a rémet. Ha tovatűnnek a rémek, s nem lesznek titkolt és kimondatlan gondolataink egymás előtt, talán felnövekszik a nyelvi, tapasztalati, pszichológiai korlátokkal szétzilált bizakodás és bizalom is. Egymás iránt. És akkor hátsó gondolatok nélkül és a kölcsönös becsülés érzésével gyűlhetünk össze a mindenkori közös örömre.” Ezeket a nemes gondolatokat Köteles Pál Gyantán született író fogalmazta meg a Hotel Kárpátia című regényének utószavában. Ez a nem eléggé ismert mű 1989-ben jelent meg Magyarországon, és az 1944 szeptemberében Gyantán kivégzett 47 áldozat emlékét idézte föl, a szépirodalom eszközeivel, az események tényszerű, objektív bemutatásával. Mivel a bikácsi sortűz összekapcsolható – legalábbis kronológiailag – a gyantai mészárlással, röviden felidézzük ezt a történetet is. A második világháború utolsó napjainak egyik legtragikusabb eseménye a Szalonta–Arad vonalon zajlott. 1944. szeptember 13-án a magyar honvéd csapatok betörtek Dél-Erdélybe, elfoglalták Aradot, előnyomultak a Fekete-Körös völgyébe is, megszállták Gyantát, majd a Vaskoh környéki Biharlonkához érve szembetalálták magukat a szovjet hadsereg hatalmas túlerejével, és kénytelenek voltak visszavonulni. Feladták Gyantát, majd Aradot is. Ezek a hadműveletek mindkét fél részéről jelentős emberáldozattal jártak. A honvédsereg után nyomuló harmadik hegyivadász román hadosztály katonáinak egyes osztagai nagyszámú környékbeli önkéntes kíséretében bevonultak Gyantára, s a békés lakosságon töltötték ki bosszújukat. Legyilkoltak 47 személyt, gyermekeket, fiatalokat, öregeket, nőket, férfiakat vegyesen. Ezenkívül sok személyt megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogattak, romboltak, pusztítottak, raboltak. Hasonló eseményekre került sor a Belényes menti magyar falvakban, Magyarremetén 36 személyt gyilkoltak meg, az onnan elmenekült 6 férfit a kivégzés színhelye felé vezető úton ölték meg. Kishalmágyon és Szentmihályon 6–6 személyt, de itt csak férfiakat, fiatal fiúkat végeztek ki. Mezőbikács sem kerülhette el a tragédiát, mivel a közelében húzódott az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó, 1940-ben a bécsi döntéssel megszabott határ. Bikács Magyarországhoz került. Már a szeptember 13-i magyar előnyomuláskor is voltak a falu határában harcok. A mezőbikácsi római katolikus parókai halotti anyakönyvében három magyar katona, egy honvéd és két szakaszvezető neve szerepel, azzal a bejegyzéssel, hogy a románok elleni harcban estek el, s ott temették el őket. Egyébként akkor még a harc valamennyi áldozatát az ortodox és a katolikus pap közös szertartással parentálta el, s a román áldozatok a görögkeleti temetőben nyertek végső nyugodalmat. 1944. szeptember 27-én egy előre nyomuló román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Itt, lévén a lakosság vegyes összetételű, tömegmészárlásra és nagyobb atrocitásokra nem került sor. Állítólag az önkéntesek között volt egy, korábban a faluból elmenekült személy, aki egy 80 nevet tartalmazó listát hozott magával azokról, akiket meg kell büntetni a magyar impérium alatti magatartásukért. Végül „csak” 7 személyt állítottak elő, köztük a falu bíróját és egy cigány zenészt (aki úgymond irredenta nótákat játszott). Az előállítottaknak nem volt semmi felróható bűnük, nem is folytattak ellenük semmiféle eljárást, ki sem hallgatták őket, csupán magyarságukért lettek az elvakult nemzeti gyűlölet áldozatai. Így az ő értelmetlen pusztulásuk még fájdalmasabb, még tragikusabb a háborúban elesettekénél. A hátramaradt családtagok fájdalmát és bánatát az is fokozta, hogy nemcsak nem kaptak soha kárpótlást, beismerést, elégtételt, de még beszélni sem beszélhettek tragédiájukról. Ha most felidézzük emléküket, abban reménykedhetünk, hogy ezt a fájdalmat „békévé oldja az emlékezés”. A sortűz áldozatai a következők voltak: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (a zenész), Takács Mihály (a bíró) és Varga György. A háború után Ambrus Péter, a Magyar Népi Szövetség nagyváradi és Bihar megyei tagozatának elnöke kezdeményezte a faji gyűlölködésből végrehajtott vérengzések vétkeseinek perbe fogását. Magánnyomozást folytatott, kihallgatási jegyzőkönyveket vett fel, névvel ellátott és névtelen vallomások tömegét gyűjtötte össze. Előbb a bukaresti kormánytól, majd a legfőbb ügyésztől is kérte a bírósági eljárás megindítását – mindhiába. Végül a Nagy Nemzetgyűléshez, az akkori román parlamenthez fordult panasszal, minden eredmény nélkül. Ambrus Péter nem sokkal halála előtt bízta a közel ezer oldalnyi gyűjteményét falubeliére, az író Köteles Pálra. Ebből az anyagból írta ő meg a Hotel Kárpátiát, még 1980-ban, de Magyarországon is csak 1989-ben láthatott napvilágot a regény. Ma már nálunk sem számít tabunak ez a kérdés. Az események 50-ik évfordulóján, 1994-ben a bukaresti televízió magyar adása bemutatta Boros Zoltán Gyanta című dokumentumfilmjét, melyben a túlélőkkel készített interjúk alapján idézte fel a tragédiát. (A filmet a Duna Televízió Fekete vasárnap címmel vetítette a gyantai népirtás 60. évfordulóján, pénteken.) 1995-ben az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Politikai Főosztálya egy fontos dokumentum-kötetet adott ki, Fehér könyv az 1944 őszi magyarellenes atrocitásokról címmel. (Ebben sincs szó a bikácsi sortűzről!) A könyv előszavában a felelős kiadó Bodó Barna így fogalmazott: „(…) Mondassék ki, hogy az erdélyi magyar nem vérengző, nem idegengyűlölő és nem fasiszta. Nem barbár. (…) Mondassék ki végre a történelmi igazság olyan ügyekben, amelyekben évtizedeken át csak a hatalmi nacionalizmust alátámasztó félrevezetések kaphattak nyilvánosságot. (…) Mondassék ki a mi igazunk is”. E bátor gondolatok megfogalmazása óta újabb kilenc-tíz esztendő telt el (írta e sorokat 2004-ben a szerző – szerk. megj.). Elmondhatjuk, hogy azóta némi haladás ezen a téren is tapasztalható. Szeptember 25-e óta emlékmű áll Gyantán. Ma már legalább nem vitatja a többség jogunkat az emlékezésre, az áldozatok iránti kegyelet lerovására. Az az idő viszont – melynek eljövetelére Köteles Pál idézett szövegében vágyakozott – még most sem jött el. Továbbra is vannak tiltott és ki nem mondott gondolataink egymás előtt, nem tűnt el a gyanakvás, a bizalmatlanság, sőt az igazság kimondásának félelme sem. Mezőbikácson még ma is tabu az 1944. szeptember 27-i sortűz, s azok, akik tehetnének valamit az igazság kimondásáért, az áldozatok emlékének megbecsüléséért, felidézéséért, gyávaságból vagy megalkuvásból ezt még ma sem vállalják. Kupán Árpád (Reggeli Újság, 2004. szeptember 29.) Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. szeptember 6.Nyolcszáz éves írásos említésSzeptember 4-6. között tartotta XXI. Partiumi Honismereti Konferenciáját a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság. Az ünnepélyes megnyitót a borsi kultúrházban tartották. Bors nyolcszáz éves első okleveles említése- kiemelve egyúttal azt is, hogy a település ennél jóval régebbi múltra tekint vissza-, valamint a helyi értékfeltárás és -megőrzés volt a fő témája a PBMET elmúlt hétvégén zajlott XXI. Partiumi Honismereti Konferenciájának, melyre több mint 120 vendég érkezett itthonról, illetve Magyarországról is. Az ünnepélyes megnyitót a borsi művelődési házban tartották, és áhítattal kezdődött. Pálos István római katolikus apátkanonok arra hívta fel a figyelmet: napjainkban, amikor sajnos egyre nagyobb teret hódít az azonosságtudati zavar, különösen szükség van olyanokra, mint a PBMET tagjai, akik emberpróbáló erőfeszítéseket tesznek közös múltunk, történelmünk, és épített örökségünk megismerése, Istenbe és önmagunkba vetett hitünk megtartása érdekében. Forró László református püspökhelyettes Máté evangéliuma 6. részének 33. versét idézve („Keressétek először Istennek országát”) arról beszélt: az ige szempontjából Isten országa határozza meg a jelen minőségét, a tanácskozás résztvevőiről pedig elmondható, hogy a múltat átértékelve egy kegyelmi időbe helyezik át. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke arra kérte a jelenlevőket: egyperces néma felállással emlékezzenek az idén elhunyt Kordics Imrére- aki csendessége és zárkózottsága dacára sokoldalú, fantasztikus kutató volt-, valamint Mihálka Zoltánra, a mindent tudó, „kétlábon járó enciklopédiára”. Értékközösség Bátori Géza borsi polgármester azt emelte ki: idén van 800 esztendeje annak, hogy a Varadi Regestrum említi Bors települést, melynek jelenlegi vezetői Várad elöljárójával ellentétben fontosnak tartják, hogy megismerjük gyökereinket, hogy legyen mihez ragaszkodnunk. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke azon meggyőződésének adott hangot: a műemlékvédők egy értékközösséget alkotnak, és olyan szakemberek, akik összegyűjtve sokféle dokumentumokat, múltunk töredékeit, a morzsákat összerakva megteremtik ezek írott formában való tanulmányozásának lehetőségét. A megjelenteket ezután üdvözölték még: Széman Péter, az EMKE elnöke, Gaál György, a kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság vezetője, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökhelyettese, Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke, Debreczeni-Droppán Béla, az Országos Honismereti Szövetség elnöke, valamint Révász Gizella, az isaszegi Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke. Fényes Elek-díjak Fényes Elek-díjat kapott Deák József Sándorborossebesi tanár, helytörténész és Bátori Géza borsi polgármester, valamint Szent István emlékplakettet vehetett át Lőrincz Lajos alpolgármester. A szünet után plenáris üléssel folytatódott a konferencia. Lőrincz Lajos Bors természet-földrajzi viszonyait ismertette, Kupán Árpád helytörténész pedig Bors történetét foglalta össze röviden, majd Dukrét Géza mutatta be Kupán Árpád: Új borsi krónika- Állandóság és változás a városiasodó község életében című monográfiáját. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2016. szeptember 18.A honismereti táborok szerepérőlA Bihari Múzeum Baráti Köre és a Tanoda Egyesület évek óta szervez honismereti táborokat. Az ilyen jellegű táborok fontosságáról tartott előadást pénteken délután Kecse Gabriella. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság szeptember 16-án, pénteken délután tartotta meg soron következő előadását, a váradi vár multifunkcionális termében. Az alkalmon Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke tartott előadást A táborok szerepe az ifjúság honismereti nevelésében címmel. Mint elmondta, a Bihari Múzeum Baráti Köre és a Tanoda Egyesület évek óta szervez közösen honismereti táborokat Bihari Honismereti Tábor címmel gyermekeknek, melyek célja megismertetni velük a népi hagyományokat, ezeket pedig a táborok alkalmával ki is próbálhatják. Kecse Gabriella felsorolta, milyen módszerekkel lehet megismertetni a gyerekekkel a néprajzosok, történészek által kutatott és feltárt tényeket, és hogy ebben milyen nagy szerepe van a honismereti táboroknak, amelyek alkalmat biztosítanak az erkölcsi nevelésnek, közösségépítésnek, önismeret fejlesztésnek, társas kultúrának, a nemzeti azonosságtudat és kreativitás fejlesztésének, pályaorientációnak, környezettudatosságnak. Cél Kecse Gabriella kiemelte, a táboroztatás során fontos, hogy kíváncsivá tegyék a résztvevő gyerekeket és fiatalokat: „nekünk kell kinyitni az ajtót, belépni viszont a tanulóknak kell. Cél, hogy a tanulókkal megértessük a régmúlt és a körülöttünk lévő világ történései, hagyatékai között azokat az összefüggéseket, amelyek segítenek a valódi és tartalmas értékek felfedezésében, megőrzésében, majd később az alkotó tevékenységben. Ez az alkotás segít abban is, hogy az emberek egyre jobban megismerjék önnön valójukat, s felfedezzék a világ bonyolultságában rejlő szépséget, a kihívásokat, és eligazodjanak a kihívások erdejében”. Az előadás végén a honismereti táborokban készült fotókat vetítette le Kecse Gabriella, ezeken keresztül pedig a jelenlevők bepillantást nyerhettek abba, hogy hogyan zajlik egy ilyen tábor, és milyen foglalkozásokon vehetnek részt a gyerekek. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság következő előadása szeptember 27-én lesz, Kupán Árpád a váradi református iskolák államosításának történetéről fog értekezni. P. Nagy Noémi erdon.ro 2016. szeptember 20.Honismereti táborok a sikeres társadalomértPénteken folytatódott a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) előadássorozata a váradi várban. A táborok szerepe az ifjúság honismereti nevelésében címmel tartott előadást Kecse Gabriella magyar–néprajz szakos tanár, és az eseményen megjelent Dukrét Géza, a PBMET elnöke is. Kecse Gabriella a „tábor, honismeret, tájház” kulcsszavak köré építette előadását, ő ugyanis a Nagyváradi Tanoda Egyesület elnöke, amivel hét éve szervez táborokat karöltve a berettyóújfalui Bihari Múzeum Baráti Körével. Táborainak célja a gyermekek honismeretének növelése, önismeretük fejlesztése, ok-okozati és felismerő gondolkodásmód formálása, illetve identitástudatuk erősítése. Mint mondta, sikeres társadalom is csak akkor létezik, ha annak tagjai tudják, hogy honnan hová tartanak. Véleménye szerint ezért szükséges a mai fiatalokkal – akik egyébként egy erősen ingergazdag világban nőnek fel – megismertetni épített örökségeinket, hagyományainkat, melynek egyik alappillérét alkothatják ezek a honismereti táborok. Kecse beszámolt idei táborukról, melyet dr. Krajczárné Sándor Mária muzeológussal közösen szervezett. 28 táborozóval ellátogattak Létavértesre, Biharfélegyházára, illetve az egykori Herpályra is. Idei témájuk a népi gyermekjátékok gyűjtése volt, melyhez egyébként, mint mindig, most is kihasználták a környék adta lehetőségeket. Kecse, mint mondta, a múzeum-pedagógia alapján igyekezett a gyermekek minél több érzékszervét bevonni a felfedezésekbe, illetve a kompetencia-fejlesztő oktatást is alkalmazta, hogy így kézzel foghatóbbá váljon számukra a múlt. Táborainak célja továbbá az erkölcsi nevelés, nemzeti azonosságtudatra, felelősségvállalásra, önkéntességre, környezettudatosságra való nevelés. Azt is elmondta, hogy az ő módszere a történelmi és holasztikus szemléletű felfogás tanítása, hogy megértesse a gyerekekkel a történéseket és az azok közötti összefüggéseket. Ehhez különböző játékos feladatokat kaptak a gyerekek, Kecse példaként kiemelt egy olyan csapatépítő játékot, ahol a táborozóknak családokat kellett alkotniuk, és maguknak kiválasztani, hogy ki legyen a családfő, ki milyen szerepet kapjon a kis közösségekben. Előadása zárásaként képeket láthatott a hallgatóság a táborokból kézműves foglalkozásokról, a táborok helyszínéről, oktatótermekről, és olyan emlékhelyekről, ahova közösen látogattak el (biharfélegyházai református műemléktemplom, Turul-emlékmű vagy a herpályi csonkatorony). A rendezvényt Dukrét Géza zárta, aki szintén szervezett hasonló jellegű táborokat 1993–2006 között, amelyeket röviden, átfogóan ismertetett a hallgatósággal, majd megköszönte Kecse Gabriella előadását. Legközelebb két hét múlva, szeptember 27-én tart majd előadást A református iskolák államosításának története Nagyváradon címmel Kupán Árpád történész. Kiss Erzsébet Janka Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. szeptember 5.Emlékezés a honvédség nagyváradi bevonulásáraA Magyar Királyi Honvédség 1940 szeptember hatodikai bevonulására emlékeztető eseményt szervez Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület. „Immár 77 éve annak, hogy 1940. szeptember 6-án a Magyar Királyi Honvédség és annak vezére, Horthy Miklós kormányzó, bevonult Nagyváradra. Erre a felejthetetlen napra emlékezünk szeptember 6-án, szerdán 18 órától Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében (Ezredévi emléktér / str. Libertății 40. szám). 1940-ben a bevonuló honvédeket és a kormányzót a református egyház nevében Sulyok István püspök köszöntötte. A püspök életútját „Az egyházépítő és szervező Sulyok István áldozatos élete" címmel Kupán Árpád helytörténész mutatja be, majd Farkas László tart rövid előadást 1940. szeptember 6. a sajtó tükrében címmel. A rendezvényen korabeli fényképekből összeállított kiállítás is megtekinthető lesz és levetítjük a nagyváradi bevonulásról készült eredeti felvételeket is. Hazafias nótákkal közreműködnek a Váradi Dalnokok. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Egyesület szeretettel vár minden érdeklődőt az előadásra." civilifi 2017. szeptember 12.Beszámoló a XXIII. Partiumi Honismereti KonferenciárólA Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza. Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere. A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg. Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban. Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba. Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak. Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét. Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg. Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg. Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk. Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot. A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány. Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad) lapozás: 1-30 | 31-51
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
